history
Hitler és a nácizmus
Adolf Hitler (Braunau am Inn, Osztrák–Magyar Monarchia, 1889. április 20. – Berlin, Németország, 1945. április 30.) osztrák születésű német politikus, a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt (németül Nationalsozialistische Deutsche Arbeiterpartei vagy röviden NSDAP), vezetője, kancellár 1933-tól és Führer (vezér) elnevezéssel diktátor 1934-től haláláig.
1923-ban az úgynevezett sörpuccs során megpróbálta megdönteni a weimari köztársaságot, de ideiglenesen kudarcot vallott. A börtönben megírta a Mein Kampfot, amelyben összefoglalta világnézetét, a nácizmus ideológiáját, antiszemita fajelméletét, világuralmi törekvéseit és kommunistaellenességét. Szabadulása után ezeken az ideológiai alapokon építette újjá a pártját. Nagy szónoki tehetségével, a versailles-i békeszerződés igazságtalanságainak támadásával, zsidóellenes demagógiával igyekezett népszerűséget szerezni, de csak az 1929–33-as nagy gazdasági világválság nyomán sikerült hatalomra jutnia.
Kormányra kerülve felszámolta a weimari köztársaság intézményrendszerét, a jogállamiságot, a német állam föderális jellegét, az ellenzéket és a munkásmozgalmat egyaránt. Létrehozta a közkeletűen „Harmadik Birodalomnak” nevezett új német államot, ami szándékai szerint ezer évre a világ vezető hatalma lett volna. Ellenfeleit megsemmisítő táborokba záratta, kínoztatta és meggyilkoltatta. Külpolitikájában nem elégedett meg a versailles-i békerendszer felszámolásával, hanem a gyakorlatban is meg akarta valósítani világuralmi elképzeléseit, és különösen az akkori Szovjetunió európai területeinek bekebelezésével „életteret” (Lebensraum) akart biztosítani a „germán fajnak”. Ezért kirobbantotta a második világháborút, antiszemita céljai elérése érdekében pedig elindította a holokausztot.
Hatalmának csúcspontján hadserege ellenőrzése alatt tartotta az európai kontinens nagy részét. A szövetséges hatalmak túlnyomó erejével szemben azonban már csak idő kérdése volt a bukása. A második világháború végén, a szovjet Vörös Hadsereg által körbevett berlini föld alatti bunkerében öngyilkos lett.
Hitler céljaiban teljes kudarcot vallott. A minden németet egyesítő nagynémet birodalom helyett országa elveszítette keleti területeit, a Kelet-Európában elszórtan évszázadok óta élő német népcsoportokat a háború után elűzték lakóhelyükről. A marxizmus és a kommunizmus felszámolása helyett vesztes háborújával hozzájárult ahhoz, hogy a Szovjetunió és a kommunizmus negyven évre befolyása alá vonta Kelet-Közép-Európát. Meg akarta semmisíteni a zsidóságot, de létrejött és megerősödött Izrael állama. A német világuralom, a világpolitikai vezető szerep helyett a két részre szakadt Németország fél évszázadon át alárendelt szerepet játszott a nemzetközi politikában.
Válság és fasizmus
Az 1920-as évek második felében már egyre nyilvánvalóbbá vált a weimari köztársaság válsága, amely a világgazdaság 1929-ben történő megrázkódtatásakor véglegesen elmélyült, és a német politika illetve politikai rendszer több éves próbálkozás ellenére sem tudott ebből releváns alternatíva alapján kivezető utat találni (W. Marx, H. Müller kancellársága). A válság mind a gazdaságban, mind a politikában, mind az államberendezkedésben, mind a társadalomban és a társadalmi gondolkodásban kiéleződött.
Gazdaságilag Németország alapvetően még mindig szemiperiférikus fejlődési folyamatot mutatott, noha jóval közelebb állt a tőkés centrumhoz, mint Ausztria vagy Magyarország. Ez magával vonta a derivált és komplementer fejlődési formáció legtöbb sajátosságát, minek köszönhetően a második és a harmadik ipari forradalomba való bekapcsolódás ellenére is a német gazdaság számottevően alulindukált maradt. Növelték a feszültséget a békeszerződés által terhelt hátrányok, amelyet a Young-terv csak fokozott (1929). Ez azonban elegendőnek mutatkozott a társadalom jellegzetesen kelet-európai szemiperiférikus átalakulásához: a torlódott (duális) társadalom kialakulásához, a korabeli Németországban kétszeresen. Az egyik pólust jelentette a Rajna-vidék tőkés centrumi fejlettsége, a másikat a jóval nagyobb területet kitevő egykori Poroszország. Társadalmilag azonban ez utóbbi is dichotom volt: az országos dualitáson túlmenően a porosz partikularitással is kialakult a modern és a tradicionális társadalmi szektor ellentéte. Mindezek teremtettek később alapot a szélsőjobb aktivizálódásának Münchentől Berlinig.
A köztársaság weimari alkotmányon nyugvó abszolút polgári demokratikus, liberális rendszere éppen ezen jellegzetességei miatt a fentiekkel egy időben kezdett fokozatosan felőrlődni. Az alkotmány azt kívánta biztosítani egy köztársasági, sőt alapvetően demokratikus hagyományoktól is mentes országban, hogy valamennyi társadalmi partikuláris rétegnek meglegyen a maga, akár csak minimális képviseleti lehetősége, s az állam stabilitását ezen szervezetek (pártok) által artikulált érdekek permanens ütköztetése szavatolja. Azonban mindez az ellenkezőjét váltotta ki: a Reichstag sok esetben már éppen gátolta a mindenkori kancellár tevékenységét, különösen, ha az elnöki kabinetként (kisebbségi kormány) működik az ominózus 48. cikkely értelmében (ez kimondja, hogy a köztársasági elnök a Reichstag összetételétől függően akár kisebbségi kormányt is kinevezhet, illetve rendeleti kormányzást vezethet be). A weimari demokrácia csődjét az állam föderalisztikus felépítése pedig csak még tovább növelte.
1929-re a társadalmi feszültség kezelhetetlennek tűnő módon megnőtt, s ezt a Müller-kormány sem tudta orvosolni. A fent leírt folyamatok eredményeként a társadalom fokozatosan szembefordult a lassanként már csak a szociáldemokraták és a Zentrum által életben tartott köztársasággal. Minden, ami rossz, a weimari köztársasághoz kapcsolódott, beleértve különösen a német presztízs 1918 utáni törését. A lojalitását fokozatosan vesztő tömegek radikalizálódása elkerülhetetlennek látszott: egyre szimpatizánsabban fordultak a szélső jobboldal felé, ahol a még nem teljesen rendezett mozgalomból a Strasser-fivéreket is leszorítva egy ember vált meghatározóvá: Adolf Hitler.
A jobboldali ideológia nem elhanyagolható Hitler hatalomra kerülésében, bár igazán csak a “totális” fasizmus (nácizmus) mint normatív nemzeti nacionalista ideológia abszolutizálásának kialakulásához nélkülözhetetlen, különben is, a Mein Kampfot 1928 környékén még igen kevesen ismerték, Hitler beszédei pedig sokkal inkább az aktualitásra épültek akkoriban, mintsem a tiszta mozgalmi eszmékre. Ugyanakkor az is igaz, hogy a tömegeknek ekkor még fogalmuk sem lehetett a fasisztoid karakter igazi jellemzőiről. A fajelmélet egyébként nem volt új a történelemben (J. A. Gobineau, H. S. Chamberlain), a Herrenvolk felsőrendűségének kidolgozása alapjaiban már létezett, mint ahogy tulajdonképpen a Führer-elv (Führerprinzip) is. Ami más: ennek a markáns kimunkálása és szociális megújhodással való elegyítése szemben az internacionalista és a pacifista “fertőző” irányzatokkal.
Az NSDAP taglétszáma 1929-ben csak 170 000 volt, 1928-ban csupán 810 000 szavazatot szerzett, és 12 képviselőt küldhetett a Reichstagba (az összes mandátumhelyek száma: 491) ami igen csekély, azonban néhány év elteltével mindez 288 mandátumra emelkedett.
