philosophy
Ember nem hisz többet azokban az értékekben, amiket nem önmaga hozott létre. A Nyugat kétezer éves történelmében Isten egy világon felüli értékcentrumként adódott, ennek az volt a hátránya, hogy Isten akadály volt az ember szabadságának kiteljesedése előtt. A kérdés, hogy van-e külső referenciális értelem abban, amit a világnak nevezünk, ami a Nyugat történelmét alakította? Miben állt Isten hatalma a létező fölött? Az, hogy ő teremtette. Kétezer éven át ő sajátította ki a létezőt, őneki volt joga értelmezni. Garantálta, hogy az ő rendje működni fog, ő volt az a domináns erő, ami a világ értelmezésében mértékadó volt. Azonban ha Isten halott, akkor mit jelent embernek lenni? Ha kétezer évig mint teremtményt láttuk magunkat, akkor a temetés után hova menjünk haza? Annak a korszaknak vagyunk az elején, amikor egy bizonyos fajta ember, perspektíva, erő irányadóan kell, hogy hatalmat gyakoroljon a létező fölött, újradefiniálva a maga helyét a létező totalitásában. Isten halálával felkel a vágy, hogy újradefiniáljuk az ember-létet a létező totalitásával szemben.
Nietzsche
Rosszat gondolni nem egyéb, mint rosszat tenni. A szenvedélyek rosszak és gonoszak lesznek, ha rossznak és gonosznak tekintik őket. Így sikerült a kereszténységnek Éroszból és Afroditéből - e nagy, eszmények létrehozására képes hatalmakból - pokolbéli koboldokat és csalóka szellemeket alkotni, a gyötrelmek útján, amelyeket a hívő lelkiismeretében életre keltettek minden nemi gerjedelmére. Nem iszonytató-e szükségszerű és szabályos érzéseket a belső nyomorúság forrásává tenni, és ilyen módon minden embernél szükségszerűvé és szabályossá tenni a belső nyomort? Ráadásul mindez megmarad eltitkolt és mélyen gyökerező nyomorúságnak: mert nem mindenkiben eleven Shakespeare bátorsága, hogy keresztény komorságát úgy vallja meg, ahogy ő tette szonettjeiben. - Mindig gonosznak kell neveznünk valamit, ami ellen harcolunk, amit bizonyos határok között kell tartanunk, esetleg bizonyos körülmények között teljesen ki kell vernünk a fejünkből! Nem a hitvány lelkek sajátja-e, hogy az ellenséget mindig gonosznak gondolják? És szabad volna Éroszt ellenségnek nevezni! Alapjában véve a nemi, a résztvevő és a rajongó érzésekben közös, hogy itt az ember a saját öröme által egy másikkal jót tesz - a jótékonyság efféle intézményével pedig a természetben nem túl gyakorta találkozunk! És éppen ezt kell agyonpocskondiázni és rossz lelkiismerettel tönkretenni! Az ember nemzését a rossz lelkiismerettel párosítani! - Érosznak ez a befeketí-tése végül komédiába illő fordulatot vett: az „ördögi" Érosz az ember számára lassanként érdekesebb lett valamennyi angyalnál és szentnél, hála az egyház fondorlatos mesterkedéseinek az összes erotikus dologban: azt érte el, hogy még a mi időnkben is csak a szerelmi történet tarthat minden társadalmi réteg igazi érdeklődésére számot , ami az ókorban érthetetlen túlzás lett volna, és amit egyszer később még harsány hahota kísér majd. Egész költői és gondolkodói alkotásunkat, a legnagyobbtól a legjelentéktelenebbig, az a túlzott fontosság jellemzi, és nem csupán jellemzi, amellyel a szerelmi történet a legfontosabb történetként lép föl: talán majd éppen emiatt ítéli az utókor a keresztény kultúra egész hagyatékát kicsinyesnek és háborodottnak.
Nietzsche
