the dark middle ages
Varázslók,kuruzslok,mágusok,boszorkányok
avagy a sötét középkor árnyékában
HÁTTÉR
Eleinte azokat a nõket nevezték boszorkányoknak, akik a kereszténység elõtti anyaistennõknek és szarvas termékenységisteneknek hódoltak. A kora középkor egyháza türelmet tanúsított a boszorkányokkal szemben, mert inkább érdekében állt a boszorkányság hatékonyságába vetett hitet támadni, mint magukat a boszorkányokat üldözni. A XIV. századtól kezdett változni az egyház hozzáállása, míg a XV. század második felére hihetetlen méreteket öltött a boszorkányüldözés. Közönséges emberekrõl volt szó, akiket az egyházi bíróságok vagy a portyázó inkvizíciós csapatok szentségtörõknek kiáltottak ki, hogy kínzásuk és élve megégetésük után elkobozhassák a vagyonukat.
Noha többnyire semmit nem vétettek szomszédjaik ellen, kínpadra kerültek, ahol szadista kínzás közepette faggatták õket nemi életükrõl, mielõtt máglyán végezték volna. A bíróság és a börtön költségeit rokonaiknak kellett kifizetniük. Ebben többnyire a lakoma is benne foglaltatott, amit az ünneplõ bírák és ügyvédek a kivégzés másnapján tartottak.
A szakértõk szerint 1400-tól az 1700-as évek elejéig Európában (és az újvilágban) több mint 200 ezer ártatlan férfi, nõ, és gyerek (néha állat is) halt máglyahalált, mert boszorkánysággal vádolták meg õket. A boszorkányságba vetett hit az emberiség hajnala óta fennáll, de VIII. Innocent pápa 1484-es bullája bélyegezte csak meg a boszorkányságot halállal büntetendõ szentségtörésnek.
A bulla Európa-szerte elterjedt Gutenberg nyomdájának köszönhetõen. "Akármilyen büntetést szabjunk is ki a boszorkányokra, a lassú tûzön való élve megsütéstõl a kínzásokig, a túlvilágon súlyosabb vezeklés vár rájuk" – jelentette ki magabiztosan Jean Bodin korabeli jogász. A boszorkányperek, a Vatikán által szentesített kézikönyv, a Malleus Maleficarum által lefektetett szadista recept szerint folytak. A boszorkányüldözés legsötétebb titka nem a szadizmus, amit számos papi hóhér élvezett jajgató áldozatai láttán, hanem a puszta gazdasági mozgatórugó. A boszorkányperek azért folytak, hogy az elítélt áldozatok vagyonát elkobozhassák. A Vatikán hatalmas bevételt húzott az üzletbõl, amely még a bûnbocsánatok és a válások árusítását is meghaladta. A középkorban gyakran megesett, hogy az egész családot kilakoltatták házából amint sikerült egy tagját boszorkánysággal megvádolni. A zsákmány elosztása változott, de a hagyományos arány szerint egyharmad jutott a Vatikánnak, egyharmad a helyi inkvizítornak, egyharmad pedig a helyi városi tanácsnak.
Az átlagembernek az inkvizíció szóról többynire a spanyol inkvizíció jut eszébe. Ez csupán a legutolsó és a leghatalmasabb az összes között. A pápák III. Luciustól (1184-tól) kezdve üzletként parcellázták ki az inkvizíciók helyét és idejét. Az utazó inkvizíciós bizottság számos boszorkányüldözést tartott Franciaországban, Németországban, Olaszországban és más vidékeken, ahol osztatlan szorgalommal igyekeztek teljesíteni az élve megégetendõ személyek és elkobozandó vagyonok kiszabott kvótáját. Az eljárásban a puszta szóbeszéd is elegendõ bizonyíték volt, nem kellett valós terhelõ bizonyítékot produkálni. Elõszeretettel faggaták a fiatal gyerekeket, hogy mondjanak valami rosszat szüleikrõl.
A törvény kezére juttatott emberek helyzetével való visszaélés a boszorkányüldözés középkori hulláma után sem lankadt. Walter Freeman 1945-ben találta fel a jégcsákányos lobotómiát, mely az elítélt koponyájának jégcsákány általi belyukasztásából és agyi lebenyeinek a behatolt csákány öszsze-vissza rángatása általi elroncsolásából állt. 1951-ig több mint 18 ezer ilyen agyroncsolást végeztek az Egyesült Államokban. Más országokban (Japánban, Ausztráliában, Svédországban, Indiában, Brazíliában) ennél is többet. A mûvelet gyógyító hatását soha nem tudták bebizonyítani. Az Egyesült Államokban végül törvényt hoztak az elítélteken való lekiismeret nélküli kísérletezés ellen. A lobotómia népszerûsítõje, Dr. Antonio Egas Moniz 1949-ben vette át Nobel-díját.
MALLEUS MALEFICARUM: a boszorkányokról szóló híres középkori mû. Címének jelentése: "boszorkányok pörölye". A Malleus Maleficarum elõször 1487-ben jelent meg, szerzõi inkvizítorok voltak, név szerint Heinrich Kramer és Jacob Sprenger. A könyv felsorolja a boszorkányok által használt varázsigéket és megigézéseket, emellett részletesen ecseteli a boszorkányokon alkalmazott kínzómódszereket. Ismerteti a befejezõdõ középkor boszorkányhitét, a maleficiumot összeköti eldöntött "nõgyûlölõ" értelemben a "delictum exceptum"-nak az eretnekperekbõl átvett fogalmával (ördöggel való szerzõdés, ördöggel való bujálkodás). A könyvet 1487-ben elõször, aztán 1520-ig
Ûtizenháromszor, végül 1574 és 1669 között tizenhatszor, összesen tehát huszonkilencszer nyomtatták ki. Dieffenbach szerint a Malleus Maleficarum "a világirodalom legelvetemültebb és egyúttal legostobább, a legbolondabb és mégis legveszedelmesebb könyve", amely "jóllehet mint magánirat sose jutott törvényerõre az egyházban, mégis kimondhatatlan szerencsétlenségek forrása lett".
SPRENGER JACOB (kb. 1436–1495): svájci születésû dominikánus inkvizítor, aki Heinrich Kramerral együtt írta meg a Malleus Maleficarum címû könyvet. Sprenger a kölni rend vezetõje lett; egy vallásos látomás hatására megalapította a Rózsafüzér Testvériséget. Hatalma egyre nõtt, és 1487-ben Köln, Trever és Mainz tartományok invizítora lett. Általában úgy tartják, a két szerzõ közül Sprenger volt a téma szakértõje, noha a Malleust nagyrészt Kramer állította össze. Életrajzi adatait nem lehet pontosan kideríteni.
KRAMER HEINRICH (1430–1505): Jacob Sprenger mellett a Malleus Maleficarum társszerzõje; ez a mû ösztönözte az inkvizíciót a boszorkányok és eretnekek elleni hadjárat megindítására. Kramer tapasztalt domonkosrendi inkvizítor volt; Tirol körzetében félelemmel ejtették ki a nevét. Sigismund fõherceg személyében befolyásos segítõtársa akadt, aki megjutalmazta erõfeszítéseit, és nagy segítséget nyújtott a Malleus megírásában. Kramer egy csehországi apostoli misszió során halt meg.
A BOSZORKÁNYÜLDÖZÉSEK során több embert öltek meg, mint az elsõ világháborúban. 1585-ben a német trieri egymázmegye két falujában mindössze egy nõ maradt életben. Genf egyik püspöke három hónap alatt 500 boszorkányt égettetett meg, a savoyai szenátus egyetlen tárgyaláson 800 embert ítélt halálra. 1692-ben 30 ember esett áldozatul Salemben a boszorkányüldözésnek. 1728. július 23-án 13 boszorkánynak kikiáltott nõ halt meg Szegeden a Boszorkányszigeten. A kényszervallatások, vízbe merítés, csigára húzás kínjaitól megtörve valamennyien beismerték, hogy eladták magukat az ördögnek.
